Szemembe tűnik a távoli domb képe.

Az akácerdő bohócnak öltözött be.

A sok sárga, piros és barna falevél,

régi szép emlékről beszél.

Ott jártunk ezelőtt ketten kéz a kézben.

A faágon áttűnő őszi napfényben

a szemedben tükröződött a tó színe,

melyet az ősz festett szépre…

Olvasónapló: A Reményhez

 A Reményhez megírását az váltotta ki, hogy amíg Csokonai munkát keresett, kedvesét Lillát hozzáadták máshoz.  

Az első versszakban szemrehányást tesz a Reménynek.

 A második versszak pozitív élményeket sorakoztat fel. Idilli természeti képet tár elénk: virágoskert, patak, fák, virágok, méh, rózsák.
 A tavaszi képpel szemben a 3. versszak a kiábrándult, boldogtalan szerelmes lelkiállapotát a természet téli ruhába öltözésének képével mutatja be: -„csörgő patakokkal fáim éltetéd - forrásim, zöld fáim kiszáradtanak” „repkedtek a friss meleggel rózsáim felé - jaj, de friss rózsáim elhervadtanak” „rám ezer virággal szórtad a tavaszt - tavaszom, vígságom téli búra vált”

A vers záró versszakában a költő ismét megszólítja a Reményt, ezzel keretet adva a költeménynek. A költő érzelmei halálvágyba csapnak át: „mert ez a keménység úgyis eltemet”, „fáradt lelkem égbe, testem fődbe vágy”. A strófa végén újra felvillan a kifosztott táj képe, ezt bizonyos szavak hangsúlyozzák. Nevezetesen a „rét hímetlen”, „mező kisűlt”, „zengő liget kietlen”, „a nap éjre dűlt”. Az utolsó sorokat az erőteljes felkiáltások, a tő- és hiányos mondatok jellemzik.

A vers keresztrímes, metaforákat és megszemélyesítéseket használ.

 A sorok 6 és 5 szótagból állnak. Egy versszakban 16 sor van.

 Csokonai a versben az érzelmek leírását nagyon szemléletessé teszi a természeti képekkel.

A REMÉNYTELEN SZERELEM BAJNOKA

Az ajtón belépve egy sötét, nyirkos szobában találom magam.

Az ágyon kívül egyetlen berendezési tárgy áll a fal mellett: egy íróasztal, mely sok gyönyörű költemény szültetésénél volt már jelen.

Csokonai Vitéz Mihály alig néz fel az ajtónyitásra, szűkszavúan morogja el az Adj Istent. Néhány napja szereztem róla tudomást, hogy milyen bánat érte a költőt.

-Kérlek, Mihály! Mondd el nekem, hogy történhetett meg, hogy Lilla oldalán nem Te álltál az oltárnál a múlt hónapban.

-A zord apjának köszönhetem! Túl szegény voltam neki, ezért amikor elutaztam, hogy jobb munkát találjak, és méltó lehessek a lányára, az oltár elé cibálta valami ficsúrral!

Mihály, miközben ezt mondja felugrik az ágyról és fel alá járkál a csöpp szobában. Az asztalon a gyertya táncba kezd és majdnem kialszik.

-Nyugodj meg, Barátom! Ezt már nem lehet megváltoztatni. Ki kell verned a fejedből!

-De nem tudom! Azóta nem tudok aludni, nem eszem, és az írás is nehezemre esik! Csak az Ő ártatlan szemeit látom magam előtt! Tegnap írtam egy verset, de lehet, hogy kidobom. A reményhez szól, de remény már úgy sincs…

Odamegyek az asztalhoz, és olvasni kezdek. Uram Atyám! Ez gyönyörű!

-Mihály, Te vagy a reménytelen szerelem bajnoka!

Tuba