Interjú:

A középkor végének, a reneszánsz virágkorának világszerte legismertebb, legnépszerűbb és legszubjektívebb francia költőjét, François Villont faggatom éppen.

- Mesélne a tanulmányairól?

-1452-ben mesteri fokozatot szereztem a Sorbonne-on. Valóságos nyomorban éltünk. Ezután sajnos elhanyagoltam a tanulmányaimat, állandó vendége voltam a borospincéknek, valamint az örömlányoknak. Már megbántam ezt.

- Igaz, hogy halálosan megsebesített egy atyát?

- Nem szívesen beszélek erről. Volt egy kis konfliktusunk, de végül Philippe Sermoise atya megbocsátott nekem halálos ágyán, így feloldozó levelet kaptam.

- Büszke az eddig megírt verseire?

- Igen, büszke vagyok. Szeretnék írni még, minél többet. Remélem lesz rá alkalmam.

- Nem szeretne változtatni az életmódján? A sok lopáson, a rossz tetteken?

- Ami megtörtént, már megtörtént. Megbántam őket, és most várom az ítéletet.

- Mit tenne, ha megmenekülne egy újabb akasztástól?

- Ami biztos, hogy folytatnám a versírást.

Vers:

Fájdalom…

Fájdalom, oly rég sajdítod lelkem,

Oly rég kísérted életem,

Oly rég állsz mindenhol utamba,

Oly rég lökdösöl szakadékba.

Oly rég, oly rég…

Harcolsz, hiába kísért bús könny, bánat,

Mert nem hagyod, hogy ez tűzze ki határaidat.

Értékelés:

Nem volt könnyű feladat. Amivel tudtam, megbirkóztam, de úgy gondolom, ez 9. osztályosként még nagyon nehéz. Nehezen tudtam elkezdeni. A képgyűjtést szívesen csináltam.