A hosszú buszozás után hazaértem, végre. Nagyon örültem a családomnak, de Aliz húgom az üdvözlés után rögtön közölte, hogy tíz perc múlva indul a szokásos néptánc próbájára. Sajnáltam hogy elmegy, és egyben irigykedve mondtam neki:

- De jó neked, te még táncolhatsz…- sóhajtottam.

- Gyere el velem, útközben beszélgetünk és utána megnézhetsz minket.

- Oké!- és már indultunk is. Ekkor anya szomorodott el, hiszen haza sem értem, máris új úton voltam.

Míg leértünk a régi általános iskolámhoz, testvérem csak beszélt, és beszélt, és beszélt…

A táncterem előtt nagy volt a zsivaj, a kicsi táncosok futkároztak, kiabáltak. Eszembe jutott, hogy én is ezt tettem régen, mikor vártuk a tanárt. Természetesen most is hamar megjött Gábor bácsi, aki látva a futkározó gyerekeket, hangos füttyszóval jelezte, hogy megérkezett. A picik szaladtak felénk, ekkor vett észre engem volt tanárom. Örültünk egymásnak, és behívott a néptánc próbára. Segítettem a lányoknak felhúzni a próbaszoknyájukat, becsatolni a karaktercipőjük pántját. Gábor bácsinak megszólalt a telefonja, gondterhelten nézett ránk, el kell mennie, nem tudja megtartani a próbát. Engem kért meg, hogy tartsam meg az első órát, a somogyi táncokat kell gyakorolni. Félve, de igent mondtam, hiszen én is táncoltam sok évig. Kértem a gyerekeket, hogy figyeljenek rám, de elszabadult a pokol, észre sem akartak venni. Szólt a zene, már táncolni kellett volna, de táncosok kiabáltak, rohangáltak, a tükör előtt illegtek-billegtek. Hirtelen megállítottam a zenét, és mindenki elhallgatott. Gyorsan kihasználtam a lehetőséget és szóhoz jutottam. Innen már ment minden, mint a karikacsapás. Párokba álltak a gyerekek, és várták, hogy elkezdjük a táncot. Az összes fiú az én párom akart lenni, megegyeztünk, hogy párcserével mindenkire sor fog kerülni. A jól ismert koreográfiára léptük a lassú csárdást, a lányokkal üveges táncot jártunk, a fiúk kalapoztak, székeztek, a botos táncra tapsoltunk, és vidáman énekeltünk együtt. A somogyi számot elgyakoroltuk sokszor, mikor valaki elismerően tapsolni kezdett az ajtóban. Gábor bácsi volt az. Odajött hozzám és gratulált nekem, kiderült már régóta figyelt minket, és senki sem vette észre, mikor jött vissza. A gyerekeket is megdicsérte és közölte velük:

- Reméltem, hogy szót fogadtok Arany Annának, hiszen Ő volt az előző csoportomban a legkisebb táncosom! Látom Anna nem felejtetted el a lépéseket! Köszönöm a segítséget! Várunk máskor is!

Még egyszer elismételtük a feladatot, immár a tanár úr párja lettem.

Boldogan sétáltam haza testvéremmel, és örültem, hogy én is táncolhattam újra.

Arany Anna, 9E.