2016. 09. 01 (Csütörtök)
Idegesen, mégis izgatottan sétáltam unokatestvéremhez, aki már 11. e-s, és ő is a Deákban tanul.
Nyugtatott, hogy nagyon jó lesz meg hasonlók… Na de ez nem igaz. A buszmegállóig azt mondogatta, hogy ez egy kínszenvedés lesz. Hogy ő előlem el fog bújni, és letagad. Kedves volt, mit ne mondjak. A buszon egymás mellett ültünk és zenét hallgattunk. Ahogy közeledtünk, bennem úgy nőtt az izgalom. Féltem, hogy nem szállok le időben a buszról, idegeskedtem, hogy a drága padtársam nem ismer fel és nem ül mellém, meg persze az általános dolgok, amik végigmennek az ember agyán.
Az iskolába lépve unokatestvérem elvezetett a 102-es teremhez. Ahogy megláttam a Rozit, minden kételyem elszállt. A megismerkedésünkről annyit, hogy könyvosztáson megszólítottam, nem ül-e mellém, és igent mondott. Az többieknek körülöttünk úgy tűnhetett, mintha ezer éve ismernénk egymást. Pedig csak öt napja.
Az osztályba lépve elfoglaltuk a helyünket. Először elnézve az osztálytársaimat: nagyon okosnak tűntek. Elgondolkoztam, hogy én akkor miért is kerültem be a pedagógiára. De amint ránéztem a Rozáliámra, a kételyem elszállt. Tudtam, hogy ő is az a fajta bolond lány, aki érti a szarkazmust és csuklóból vissza tud szólni. Ezt egyébként már tapasztaltam beszélgetésünk közben.
Becsengettek. Belép az osztályfőnökünk, aki első látásra nagyon szimpatikus volt. Az első három órába pedig meg is kedveltem. Az előző osztályfőnököm nem volt a szívem csücske, és ez kölcsönös volt. Az órák hamar elteltek. Az utolsó órákat a szaktanárokkal töltöttük, akik bemutatkoztak nekünk és mi is nekik. Egyetlen osztálytársunk nevét jegyezték meg, Simonics Béláét. Ő az egyetlen fiú az osztályban, ezért egyértelmű, hogy könnyen megjegyezték a 31 lány között.
A szünetekben próbálkoztam jó fejnek tűnni a többiek előtt, ami sikerült is, mert sok barátot szereztem. Például: Magyar Pamela, Boros Vazul, Osvald Gizella stb. Nagyon jóban lettem velük már az első napon. Attól féltem egész nyáron, hogy nem lesznek barátaim. Hogy ezt a négy évet majd egyedül szenvedem végig. De szerencsére (vagy ki tudja miért) nem lettem magányos farkas.
Hazafelé is az unokatestvéremmel mentem, aki kifaggatott, hogy milyen volt a nap. Mintha a bíróságon vallattak volna. A buszon persze megismerkedtem unokatestvérem egyik barátnőjével, aki elsőre nem tűnt olyan jó fejnek. De ki tudja, talán még jóban is lehetünk. Amint hazaértem, apám már tiszta lázban égett. Szerintem ötször leizzadt minden órában. Elmeséltem, hogy mi minden történt velem. Olyan büszkén nézett rám (aminek persze örültem), mintha egy matek témazáró 5-öst írtam volna. De ilyen soha nem lesz J. Egész este beszélgettünk, az öcsémet is kifaggattuk az első napról, mert szegényemnek eltörött a bokája focizás közben, és gipszes lábbal kellett a napot végigszenvednie.
Mindent összevetve, ez a nap nem is telhetett volna jobban.
Ursula Schmied
